Magyarországi Forrástúrák

   Ezt a túrát választottam, mert kompakt, közeli és hazaérhettem időre a családi programra. A rendező Cserháti Laci sporttárs volt, aki így a hétvégi sorozat névadója a CSBT-vel együtt; társa pedig Tamics Gábor, aki egyébként az igazi cserháti túrák kiváló rendezője. Ez az a kivételes eset, amikor a magamfajta helyesírás-mániást csak akadályozza a helyesírás a poénkodásban, mert ez igazából élőszóban jön ki.

   Mivel a Volánsuxx észlénytársaság azzal büntette a harmadik kerület teljes lakosságát (is, mások mellett), hogy a dunakanyari járatait a korábbi kiépített buszvégállomás helyett a Megyeri hídon át egy újpesti izébe terelte, megszűnt az itt élő túrázók közvetlen összeköttetése ezzel a fontos környékkel, ezért természetes gondolat volt az autókázás. Annyira se gazdag, se időmilliomos nem vagyok, hogy a HÉV és a busz kombinálásával közlekedjem ide-oda. Szerencsére jó volt a logisztika, Leányfalun a cél előtt parkolhattam, ahol Maserkával és Ati928-cal vacogva vártuk a buszt. A busz pedig késett, mert már korábban ellepték a ttúrázók. De ha hoztam volna kabát, akkor is az autóban akartam volna hagyni, ezért nem is hoztam. Volt viszont két síbotom, aminek sokszor örültem, valamint majom a farkának. Na mikor megjött a busz, akkor már jó meleg lett, és Visegrádig Jámbor társaságában utazhattam.

   A rajt mégsem a toronynál volt, hanem lent a parton, igen kemény hidegben. Mit mondjak, ritkán örülök ennyire, ha ilyen meredeken indul egy túra. Felérve a kerékpárútra, a Sibrik-domb közelében már kezdett elviselhető lenni a helyzet. Persze nincs rossz idő, csak rosszul öltözött túrázó, csak egyrészt nem számítottam ilyen szigorú helyzetre, másrészt futós hátizsákkal nem ugrálhat az ember, mert aztán nincs hova pakolni a levetett ruhákat, ha melegebb lesz.

   A Boglárka-forrás keresése közben ismerkedtem meg Végre kék túratárssal (aki persze megint csak felismert engem ismeretlenül is, de ezt már kezdem megszokni). Innentől nemcsak kedvem, de ürügyem is volt hozzá, hogy ne fussak, egy-két erőtlen próbálkozást leszámítva.

   Telt-múlt az idő, és már a kék kereszten harcoltunk a sárral (itt a kerítés mellett van olyan szakasz, amely a legnagyobb aszályban is mocsaras), és A Pilisi Parkerdő útjain mozgalom különböző évszakokbani teljesítésével kapcsolatos élményeinket hasonlítottuk össze, amikor a völgyfő táján csúfondárosan elvesztettük a jelet. Pedig mindketten emlékeztünk a Kecske Jankó-völgy kidőlt-bedőlt fáira, csak nem tudtuk pontos helyhez kötni. Lehet próbálkozni, hogy a favágókra kenjük, akik több jelzést ~~padlóra~~ ösvény mellé küldtek, de igazából nincs mit szépíteni rajta. Valószínűleg eldumáltuk. Csak azt vettük észre, hogy a völgyön túl egy Y-elágazásban nincs jel, és ekkor jöttünk rá, hogy már eddig sem volt. Mentünk visszafele, amíg más keresőkkel nem találkoztunk szembe, de jel nem lett, és mivel nem hittük, hogy már annál is régebben veszett el (csak az volt a furcsa, hogy nem jöttek a többiek), megint beálltunk az eredeti irányba azzal a csatakiáltással, hogy akármelyik ágon megyünk, a zöld jelzést mindenképpen keresztezni fogjunk, és majd onnan visszatalálunk. Így oda-vissza-megint oda mentünk egy olyan szakaszon, ahol nem is kellett volna lennünk, de hamarosan csakugyan kereszteztük a zöld jelzést a sorompónál, ahol egy arra járó túrázó tanácsára mégsem jobbra, hanem balra fordultunk. Mondjuk ha elcipeltem volna a Pilis-atlaszomat, nem csak az öreg térképet, ami helyett úgyis Végre kék térképét néztem, akkor megtaláltam volna rajta a korábban kézzel bejelölt sorompót (mint ahogy utólag itthon meg is találtam), és rögtön tudtam volna, hol vagyunk.

   Balra fordulva előbb elhaladtunk a lukas kerítés mellett, ahonnan rögtön kirontott ránk egy kutya (de aztán messziről mögénk is került, és ebből már tudtam, hogy nem akar bántani), majd a méhesnél, amire már emlékeztem, és kisvártatva meg is találtuk a kék keresztet. Itt visszafelé haladtunk, egyre nagyobb sárban. Még hogy a turisták okoznak károkat az erdőben… A fenét, az erdészet, amely a törvénnyel ellentétben járhatatlanná teszi a gépeivel a jelzett turistautat. A sár hatalmas volt, az út pereme is csak szakaszosan járható, és a két bot nélkül igen nehéz dolgom lett volna (így viszont csak nagyon nehéz volt). Ati928 képe csak részben adja vissza ennek a szakasznak a hangulatát (azt hiszem, itt készülhetett). Így jutottunk el a Kühlenberg-forráshoz, amelynek a nevét a legtöbb ember egyetlen dokumentumon belül, néhány sornyi távolságra sem képes kétszer egyformán leírni. (Mellékhatásként szinte megállapíthatatlannak látszik a név hiteles alakja, mert még a térképek és útikönyvek is összevissza írnak mindenféle pszeudorandom változatot. A Pilis-útikalauzban pl. a névmutatóban Külenberg, a főszövegben meg Külemberg van, de láttam már Khüllenberget is.)

   Ennél a forrásnál két meglepetés is várt: az egyik, hogy emlékeimmel ellentétben széles turistaországút vezetett a kék kereszttől a forrásig (sehol a keskeny, küzdős susnyás, ami a képzeletemben élt, s amit a Cartographia útikönyvszerzője lusta lévén megkeresni, inkább odaírta, hogy nem létezik); a másik a sok kaja, amit a rendezők előzetes ígéretük dacára ezen a helyen feltálaltak. A hidegben valahogy mértéken felül csúsztak a kenyerek, ilyenkor nem annyira érzékelem az elfogyasztott mennyiséget. De egyszer aztán eljött az idő (ha a jóllakottság nem is), amikor tovább kellett indulni, és másodszor is végigmehettünk a dagonyás szakaszon a zöldig. Hozzáteszem, hogy végül az elfogyasztott sármennyiséghez képest meglepően jól nézett ki a nadrágom a túra után.

   A József-forrás után hamarosan a Kalicsa-völgybe érkeztünk, ahol kissé keresni kellett az utat, de – hála a két botomnak is – ezúttal jóval könnyebben haladtam át ezen a nehéz terepen, mint legutóbbi ittjártamkor. Hanem az Édeslyuk-kunyhó romjai nevű helyen ezúttal még annyi romot sem találtam, mint pár éve – egy árva szál deszkát sem! Vagy rossz helyen kerestem, vagy végleg az emlékezésé lett a házikó utolsó roncsa is. Ez esetben a térképeken inkább az Édeslyuk-kunyhó romjainak hűlt helye nevet kellene feltüntetni. Szomorú, hogy múlik el az a hajdan dicső és gazdag turisztikai infrastruktúra, melyet az elődeink egy másik világban felépítettek. Nem mintha a roncsokat kellene őrizgetnünk az emlékezés kedvéért… A mellékelt képen a velem egyidőben, 42 évvel ezelőtt kiadott Pilis-útikalauz fényképoldala látható a még álló Édeslyuk-kunyhóval.

   A völgyet elhagyva a műútkanyarban, ahol az esőház mellett emelkedni kezdünk a Vértes-mező felé, megismertem a helyet, hol legutóbb egy gyíkot láttam napozni. Már ő sem volt ott, és az ő képe még az útikalauzban sincs benne. :-)

   A Hétvályús-forrás környékén a kellemesebb útirányt választották a rendezők: lefelé a szerpentinen mentünk (kivéve a pistázókat, akik a szerpentinre merőlegesen romboltak vigyorogva), ahol lehetett gyorsulni, felfelé pedig a meredeken, ahol lefelé veszélyesebb lett volna, és alig valamivel gyorsabb, mint fel. Legutóbb Vadmalaccal jártam erre, de akkor visszafelé mentünk. A ponton a Járosi család fogadott, örömömre. El is töltöttem itt egy kis időt, és benyomtam egy csomag Szezamkit a közelgő emelkedésre való tekintettel. Magából a forrásból pohár híján nem ihattam, mert eléggé talajközelben van. Ez máshol is előfordult, tanulság lesz a következő forrástúrán. A hidegben nem is annyira hiányzott, de megalkudnék, hogy inkább viszek poharat, és legyen melegebb.

   A Vörös-kőtől féltem egy kicsit, mert tavaly a Görgeyn (azt hiszem, akkor jártam erre) még az esőházat is majdnem elfújta a szél, de ezúttal szerencsénk volt, csak azért kellett hamar abbahagyni a kilátás élvezetét, mert egy túrázó ragaszkodott hozzá, hogy a csúcson, az orrom előtt bagózzon rá. Lefelé a szerpentinen csak a lábam elé néztem – ekkor már nagyon hajtott az idő, késésben voltam, hogy odaérjek a családi programra. Pedig még hátra volt egy megpróbáltatás: a szerpentintől a Csaba-kúthoz vezető szalagozás elejét kedves kirándulók lebontották. A P+ jelzéstől fordultam vissza az előttem haladó sporttárs intésére (ő legalább tudta, mit keresünk és hol), és újabb pár száz métert túráztam ingyen, mert ez sem volt benne a nevezési díjban. De ezután már csak egy kitérő volt hátra a Rekettyés-forráshoz egy kis erdei tó mellett, majd a Vörös Meteor-forrás érintése az út mellett, Kutya-futtában.

   Az egyik síbotom tányérja valahol a Fruska Gora (alias Tarcal-hegy, Siményi Miki kedvéért) mély sarában alussza örök álmát; csak a világosságnál vettem észre, hogy áldozatul esett az esős éjszakai szakasznak. A másik eddig bírta, bár egy gerezdnek már híja volt, mióta a BükkiKiről hazatértem, de most már csak a fele maradt. Egy pontot ismét szépített a sár az örök küzdelemben, de a győzelem az enyém. Jó lesz az a két bot csupaszon is, bár néha tényleg hasznos a tányér. Így meg kisebb helyet foglalnak a sarokban.